Szerelmem a Magas-Tátra

Mindig is szerettem a túrákat, a hegymászást. Kihívás volt egy-egy "csúcs" megmászása, vagy csak egy-egy túraösvény leküzdése. Szerettem jeltől-jelig haladni erdőkben, "hegyeken", már amilyen "hegyek" nálunk vannak. Már úttörő koromban is minden nyáron részt vettem az éppen aktuális táborban, de a legemlékezetesebb a "100 km a Vörös Hadsereg nyomában" elnevezésű volt.
Sajnos az életem azonban úgy alakult, hogy egyre kevesebb lehetőségem adódott a túrázásra. Egészen 2008-ig, amikor is megismerkedhettem a Magas-Tátrával. Azonnal beleszerettem...
Első ottlétem alkalmával azonban nem mentem komolyabb túraútvonalakon, inkább csak ismerkedtem a gyönyörű hegységgel.
Másodszor ismét egy hét 2010-ben. Ekkor már többfelé eljutottam, főleg a barlangokkal ismerkedtem, laza sétákat tettem, a szlovák paradicsom (ez az elnevezés rettenetesen zavar...) egy útvonalát jártam végig...
De most július végén végképp eldőlt a sorsom. Menthetetlenül és végzetesen "Tátra-függő" lettem. Alkalmam nyílt egy hétvégére ismét imádott helyemre eljutni, majd egy nehéz túrát végigjárni...
A Csorba-tótól a sárga jelzésen végig...


Pénteken korán keltünk, gyorsan szendvicseket készítettem, és irány a Magas-Tátra... Én voltam a sofőr, a fiúk bóbiskoltak, végül 11 óra körül értünk Csorbára. Szállásunk nem volt, így első feladat a szálláskeresés volt. Különösebben nem aggódtunk, mert tudtuk, hogy fogunk találni. Végül a harmadik próbálkozás sikerrel is járt, megszálltunk a Hotel Meander-ben.

Csorba-tó

Nagyon szép kis szálloda volt és nem is túl drága. Félpanzióval, svédasztalos reggelivel, háromfogásos vacsorával. Miután elfoglaltuk a 305-ös szobát, lezuhanyoztunk és irány fel a Csorba tóhoz.
Nagyon szeretem ezt a környéket, nagyon jó a levegő, hűvös, friss, legszívesebben haza sem jönnék onnan sosem. Kitaláltuk, hogy másnap végigmegyünk a piros-sárga- és innen vagy a kék, vagy tovább végig a sárga útvonalon. Körbesétáltuk a tavat, jól el is fáradtunk, nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy másnap majd hegyet mászunk. A vacsora finom volt, kiválasztottuk a másnapi menüt és körbejártuk a szállodát is. Végül hamar elaludtunk, mindenki fáradt volt. Szombaton korán keltünk, irány a reggeli, majd fel a tóhoz, innen indult a piros jelzés. Már az első emelkedőknél éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, iszonyúan le vagyok gyengülve. A szívem zakatolt, a levegőm elfogyott. De tudtam, hogy ez csak az elején rossz, mert később beáll a pulzus-vérnyomás és nem lesz semmi gond. Így is lett. A piros jelzés könnyen járható út volt, gyenge emelkedőkkel, hosszabb sík tereppel. Erdős és irtásos részen haladtunk végig kb. 4 km-t. Nagyon hamar elértük a sárga jelzést, innen már erősen emelkedett és átváltott köves és gyökerekkel sűrűn átszőtt ösvényre. Magas fenyves után jött a törpefenyős szakasz, itt már 1600-1700 méteren voltunk a Csorba-tó 1346 m tengerszint feletti magasságához képest. Egyre lassabban haladtunk felfelé, meredek és nagyon sziklás volt az út



A törpefenyős rész után végre megtaláltuk az addig csak messziről hallatszó forrást is, és jót ittunk a kb. 5 fokos vízből. Nagyon friss és tiszta ízű víz volt, senki sem mondta ugyan, hogy iható, vagy sem, de nagyon finom volt és jól is esett a bolti ásványvíznek csúfolt nem is tudom mi után.

A jéghideg, tiszta ízű forrás



Röviddel a forrás utáni pihenőtől megtaláltuk a kék jelzést, amin felmehettünk volna a Solisko (Sós) menedékházig, majd onnan le vagy a láblógatós felvonóval, vagy le gyalog a felvonó útvonalán, de hosszas tanakodás után végül is a sárga mellett döntöttünk, illetve döntöttem. Mint később kiderült szerencsésnek nem volt éppen mondható a döntésem. Ittunk, ettünk pár szem kekszet, mert semmi mást nem hoztunk magunkkal és útnak indultunk. Nemsokára elfogyott a növényzet és már csak szikla volt a lábunk alatt.

Itt döntöttünk a sárga túra mellett

Még fenyvesek között vezetett az út

A Furkota-völgyben haladtunk tovább, és mintegy 2053 méteres magasságban elértük az Alsó-Wahlenberg-tavat. Ezt a tavat egy évben kb. 180 napon keresztül fedi jégpáncél. A tavak rendkívül tiszta vizűek, a nyár közepén is hófoltok övezik őket. Aránylag jól kiépített, simára koptatott túristaút vezetett végig, de a folyamatos emelkedés érezhető volt, majdnem 5 méterenként álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat.


Végre elértük a Lorenz-hágó előtti utolsó tavat a Felső-Wahlenberg-tavat. 2158 méteres tengerszint feletti magasságával a második legmagasabban fekvő tó a Tátrában. Nagysága 5,18 hektár, nevét Göran Wahlenbergről, a kiváló svéd tudósról kapta. Átlagban az év 300 napján jég borítja. A tó környékén most is hófoltok voltak.

Alsó-Wahlenberg-tó

Felső-Wahlenberg tó

Csodálatos látványban volt részünk eddig is, de ami ezután következett, felülmúlta minden képzeletünket. Ugyanis elénk tárult az út, ami felvezetett a Lorenz-hágóhoz, amin át értünk a Malompataki (Mlinica) völgybe. Voltak, akik eddig előttünk mentek, és az utat látva vissza is fordultak, amit őszintén szólva meg tudtam érteni. Gondolkodóba estünk, de végül egy velünk szemben haladó magyar csapat biztatására nekivágtunk a meredek útnak. Itt már valóban mászni kellett. Gördülő, laza sziklákkal tarkított, keskeny, nagyon meredek út vezetett fel a 2314 m magas hágóhoz.
Ahogy sejtettem, előjött a tériszonyom is, iszonyat magasan voltunk, meredeken, sehol valami kapaszkodó, vagy pihenő, aggódtam a gyerekemért, aki pedig meglepő magabiztossággal és kitartással haladt egyre feljebb. A hágó közvetlen közelében láncok segítették a továbbjutást, szükség is volt ezekre, bár annyira mégsem volt nehéz az átjutás, mint amennyire lentről látszott. Mire én átértem, Máté már a hógolyókat gyúrta a túloldalon. Komoly önuralomra volt szükségem, hogy elinduljak felfelé, előjött a pánik is, de tudtam, hogy visszafordulni késő, muszáj átmenni, majd leereszkedni, a lefelé menettől féltem a legjobban. Teljes joggal.
Sajnos miután hazaértünk és utánanéztem, akkor derült ki, hogy a Felső-Wahlenberg-tóig egyirányú az út, tehát  a  Szentiványi-tótól a Felső-Wahlenberg-tóig tartó szakasz csak a Malompataki völgy felől a Furkota völgy irányában járható. Ez persze csak elméletben van így, hiszen sokan jöttek velünk egy irányból, és a tájékoztató térképen semmi jelölés nem volt erre vonatkozóan.

Döller-tó jobbra, mellette a Szentiványi-tó

Átérve a hágón láttuk a befagyott Döller-tavat, kicsivel alatta a Szentiványi-tavat. A Döller-tó mellett még farkasokat is felfedeztünk, és hallottuk a zergéket is. Félelmetes, megkapó és gyönyörű látvány volt, ezért valóban érdemes volt leküzdeni fáradtságot, tériszonyt, pánikot, aggodalmat. A lefelé menet a Malompataki-völgybe sem volt sétagalopp, talán még nehezebb volt a terep, mint amonnan. Máté miatt aggódtam megint, mert fájlalni kezdte a lábát. Hiába, túrabakancs nélkül indult el, és a cipője nem volt igazán alkalmas a sziklamászásra.


A hóba azért beleírta, hogy Hungary, de a békesség kedvéért én azért ezt a felírást kicsit elmaszatoltam.
Ez az oldal felhőbe burkolózott, hihetetlen élményben volt részünk, miközben lefelé ereszkedtünk. Félelmetes volt, de valahogy könnyebb, mint a túloldalon felfelé. Gyönyörködtünk a tájban, élveztük a friss levegőt...egészen addig, amíg szakadni nem kezdett az eső...

A Lorenz-hágó

A képen jobbról az első hágó a Lorenz-hágó, amin át kellett verekednünk magunkat. Ez a negyedik legmagasabb átjáró a Tátra gerincén, amerre turistaút vezet.
Mire valamennyire leértünk, már csurom vizesek voltunk, de még bírtuk, hiszen aránylag hamar elállt, de csak azért, hogy kicsivel később újra eleredjen. Hideg volt, fáztunk, se sapka, sem esőkabát. Így hát haladtunk lefelé rendületlenül, meglepően jó tempóban. A már említett magyar csapat egyik tagja szólt valamilyen láncos szakaszról ezen az oldalon is, amit meglátva hirtelen szavunk vesztettük, félelmetes szakasz következett. Alattunk a 25 m-ről alázúduló Fátyol-vízesés, mi pedig a vizes sziklákon csúszkálva, esőben, dörgés, villámlás kíséretében, láncon lógva próbáltunk lejutni 1780 m-es magasságban. Azért valahogy ezt is megoldottuk, bár én az utolsó méteren rátapadtam a sziklára, és úgy döntöttem, ott is maradok. (A Fátyol vízesés egész évben látogatható, a Csorba-tótól is látható. A vízesés aljában a víz eltűnik, majd újra előbukkan, és egy kis tavat képez, ezt követően a Mlinica-patakban folyik tovább. Neve onnan ered, hogy hóolvadáskor a víz egy része megtörik a sziklákon, és fátyolként borul a vízesés elé.)

Persze  aztán erőt vettem ismételten eluralkodó tériszonyomon és átverekedtem magam az utolsó láncos szakaszon is. Elkeseredés akkor vett erőt rajtunk, amikor a jégeső is esni kezdett. Borsó nagyságú jégdarabokkal köszöntött bennünket a Szkok-tó, így gyönyörködés helyett egykedvűen, teljesen bőrig ázva siettünk tovább lefelé. Az jutott eszembe, hogy ha kicsivel nagyobb jégdarabokkal dobál bennünket, hát szépen néznénk ki. Innen már képeket sem tudtunk készíteni, mert a táskában is minden elázott. Fél liter vizünk volt, a telefonokat elmentettük egy véletlenül táskában felejtett zacskóba, és mentünk csak lefelé. Máté adta fel legkorábban, szerintem félt, aggódott, és a lába is fájt a cipőben. A végén már szó nélkül, kézenfogva, láncban ereszkedtünk alá, míg csak el nem értük a törpefenyős szakaszt, majd végre a magasfenyveseket és hosszú-hosszú út után meg nem érkeztünk a Csorba-tó mellé. Itt már nem esett az eső, és ujjongva örültünk a mélygarázsban álló autónknak.

Mint itthon kiderült, ez a túra 20 km hosszú volt, 1350 m-ről kapaszkodtunk fel a 2314 m-en lévő hágóba, így 964 m szintkülönbséget tettünk meg. Teljesen felkészületlenül, egy szál bakancsban indultunk útnak, fogalmunk sem volt, mit vállalunk. Reggel fél 9-kor indultunk el a Csorba-tótól és este fél 8-ra értünk vissza. Egyenletes tempóval, sok-sok rövid pihenővel teljesítettük ezt a magashegyi hágómászós túrát. Félelmetes így utólag, ha tudtuk volna, mi vár ránk, valószínű, hogy nem kezdünk bele. Bár most még nagyon fáj a combom, az durrant be nagyon csúnyán, kicsit később újra nekivágnék, most már ismerve a környezetet és a feladatokat. ...és persze felkészülve: meleg ruha, esőkabát, túrabot... víz, ennivaló.

A Malompataki-völgyben visszafelé jövet a szakadó esőben találkoztunk egy emlékművel, és pár méterre tőle roncsokkal. Repülőgépre tippeltem, és most meg is találtam, mi is történt 1979-ben azon a részen.

Íme:
"Szokásos mentőakciónak indult harminc évvel ezelőtt, de a hegyimentők egyik legszörnyűbb légi katasztrófájává vált. A sérült mentéséhez induló helikopter, fedélzetén kilenc utassal, a hegynek ütközött és lezuhant. A balesetben heten életüket vesztették.

1979. június 25-én kapták a riasztást a hegyimentők, hogy egy német turista komoly lábsérülést szenvedett a Mlinica-völgyben (Mlynická dolina). A segítségére induló helikopteren hat elsősegélynyújtó és a helikopter háromfős személyzete tartózkodott. A baleset körülményei máig sem tisztázottak egyértelműen.

Jozef Janiga, a magas-tátrai hegyimentők jelenlegi vezetője, akinek az édesapja túlélte a katasztrófát. Szerinte a helikopter sokáig körözött a völgyben, mert nem találták a bajbajutott turistát. Valószínűleg a helikopter alsó része nekiütközött a sziklának, amelynek következtében a gép lezuhant. A zuhanás után felcsapó lángokat és füstöt a közeli völgyekben is látták. Azonnal több száz hegyimentő indult a helyszínre az egész Tátrából, sőt a környező szlovák hegyekből is.

A baleset következtében hatan a helyszínen életüket vesztették, a hetedik áldozat tüdősérülésébe halt bele a kórházban. A balesetet a cseh származású pilóta élte túl, és Ladislav Janiga, aki néhány hónapos felépülése után ismét hegyimentőként dolgozott és néhány évvel ezelőtt ment nyugdíjba.

A balesetről évente megemlékeznek, de nem a baleset helyszínén, amelyet csak több órás gyaloglással lehetne megközelíteni. A megemlékezéseket, akárcsak az idén, az újtátrafüredi (Nový Smokovec) temetőben tartják. A baleset helyszínén még harminc év után is megtalálhatóak a lezuhant helikopter roncsai."

Láttuk..

Csorba-tó